Timeline | Artortenet

Zoom: egér görgetés. Időtengely előre-hátra: egér rákattintás és mozgatás

Legfrissebb...

Hiperinfláció 6. rész: Hétköznapi élet az infláció alatt

Teleki tér Budapesten, az országos cserekereskedelem központja (felvétel dátuma ismeretlen) Teleki tér Budapesten, az országos cserekereskedelem központja (felvétel dátuma ismeretlen)

A Teleki-tér, mint a csereüzletek országos központja fogalommá vált. Ha vidékről valaki Pestre ment, akkor ott kötött ki. Teljesen valós képet mutatott az Eldorádó c. film az ott uralkodó életről és farkastörvényekről. A pengő használata 1945-ben még jellemző volt, de az infláció fokozódásával egyre inkább beszűkült, és virágzott a cserekereskedelem.

A háború után egészen a ’46-os betakarításig a pesti és városi lakosság legnagyobb része saját kiskert hiányában nem, vagy nehezen jutott élelmiszerhez, de volt még megtakarítása, amit élelemre cserélt. A vidéki lakosságnak pedig volt élelmiszer feleslege, amit iparcikkre cserélt. A képlet tehát egyszerű volt, de a megvalósítás nehezebb. A közlekedés hiánya jelentette a legnagyobb nehézséget. A vasutak teljesítménye 1938-hoz képest 17%-ra csökkent. A vonatok még nem jártak menetrend szerint: ha egy vidéki városban elterjedt, hogy érkezik és megy vissza egy vonat Pestre, akkor fél napokat is vártak az emberek az állomáson az indulásra, majd lógtak az ajtóban vagy utaztak a vonat tetején. Az ország 1944. évi 37 ezres gépkocsi- és motorkerékpár- állományának csak kb. 10%-a élte túl a háborút. 1946 októberében viszont már 13 ezer gépkocsi, és nagyjából ugyanennyi motor volt forgalomban. ’45-ben még nem, de ’46-ban már lehetett teherautót vásárolni magánszemélyeknek is, amivel megindulhatott a rendszeres fuvarozás a vidék és a főváros között. A „megújult” gépkocsi állomány jelentős része csempészimportból származott. Ausztriában például hihetetlen zsírhiány uralkodott. Nálunk 100 dollár alatt be lehetett szerezni egy mázsa zsírt, amiért Ausztriában már személyautót adtak. Ezt Magyarországon a csempészek nemritkán 1000 dollár körüli áron is értékesíteni tudták. Ugyanígy vitték a lovakat Ausztriába, Romániában viszont a textilnek volt nagy keletje, amiért sót és táblaüveget lehetett jó áron beszerezni.

E cikk szerzőjének vidéki vegyesboltot vezető nagyapja, mint aktív szereplő élte meg a háború utáni adás-vétel beindulását, és személyes történetei felejthetetlenül fennmaradtak a családi legendáriumban. Az áruhiány és a beszerzési nehézségek hihetetlen kreatívvá tették a kereskedőket. A felső középosztály legtöbb tagja politikai okok miatt elvesztette állását. A Nyugatra menekültek egy része hazajött, a visszacsatolt területekről pedig kényszerből vagy saját döntés alapján sokan áttelepültek és növelték a munkanélküliek számát. Tőlük vásárolt nagyapám vidéken és Pesten is hónapokon keresztül aranyat, ezüsttálcákat és dobozokat, dísztárgyakat, evőeszköz készletet, szőnyeget, porcelánokat, de még fényképezőgépet és könyveket is. Azonnal fuvarozott a fővárosba, amint tehette. A vidéki nők pedig fehérneműt, vásznat, ruha alapanyagot kértek Pestről. Sok ingatlan is a piacra került a tulajdonosok halála miatt. A helyzet adta, hogy ezeket lehetett (és hosszabb távon gondolkodva, ezt volt érdemes) cserélni a vidéki élelmiszerekért, zsírért, húsért, tojásért cserébe.

Akik nem bíztak a kereskedőkben, azok maguk vették kezükbe batyujukat és közvetlenül próbálkoztak a cserekereskedelemmel, nem kis kockázatot vállalva. 1945 őszén kiürültek az éléskamrák a városokban, nem lehetett élelmiszert beszerezni. Óriási tülekedés volt, hogy valaki fél kiló zsírt kapjon. Pestről is mentek házalók vidékre és vittek mindenfélét, hogy elcseréljék, ékszereket, fülbevalókat, de sokszor csak limlomokat, használt ruhákat. Nem volt sok olyan dolog, amit megérte volna cserélni, de a falusiak sokszor megsegítették őket. A vidékiek is nagy reményekkel utaztak a Teleki térre, mint például a szerző másik nagyapja. Vitte a kincset érő sonkát, kolbászt, amit próbált elcserélni ruhaneműre, használati eszközökre. A két lába közül emelték ki a finomságokat, nem volt felkészülve a pesti viszonyokra; mindössze egy használt dunyhahuzattal tért haza.

A milpengőnek 6 nulla van a végén, a billpengő – az 12 nulla, a millió billpengő, azaz trillió – 18 nulla. Ilyen fogalmakkal kellett megismerkedniük és megküzdeniük a magyaroknak 70 éve, amikor a célegyenesbe fordult az infláció, és a történelem legnagyobb pénzromlása ment végbe 1946 június-júliusában. Sokan egybemossák az 1945 nyara utáni egy évet infláció szempontjából, de ez félrevezető: ugyan valóban egy évig tombolt a megállíthatatlan árnövekedés, de valójában csak 1946 május végétől, az adópengő fizikai megjelenésével szabadult el a pokol.

Az adópengőjegyek május végi forgalomba hozatala csak fokozta a káoszt a lakosság körében. Egyrészt nem volt teljesen világos, hogy a vasúti viteldíjak és közüzemi díjak kifizetésén túl mit is lehet velük kezdeni. Másrészt hamar gond lett a kis címletek hiánya, nem volt aki felváltsa az 500 ezres vagy egymilliós adópengőt, tehát igen bonyolultan kellett számolgatni, hogy mennyi simapengőt is adjanak vissza. Eddig elég volt pengőben „érteni” az árakat, most már adópengőben is gondolkodni kellett, ráadásul a kettő egymáshoz képesti relatív árfolyama naponta változott, az adópengő egyre több simapengőt ért. Ugyanakkor megjelentek a simapengő milpengők és billpengők („B-pengő” elnevezésekkel a pénzeken), amit az emberek egyre kevésbé tudtak követni. Egy csomó hibázás történt, az újságírók is rendre tévedtek 3 nullát… Nagy lett a kereslet a “nullabiztos” könyvelők, pénzügyi szakemberek iránt. Nem véletlen, hogy a lakosság és a kereskedők is már vonakodva fogadták el június közepétől a pengő bankjegyeket, azonnal szabadulni akartak tőlük.

Az inflációnak ebben a szakaszában az adópengő és pengő már alkalmatlanok voltak a számításokra, reális értékmérésre, ezért ösztönösen alakultak ki alternatív értékmérők, gyakorlati „valuták”. Az arany mindenféle formájában megjelent, az aranygyűrűktől, fülbevalóktól kezdve az aranyérmékig. Soha ennyi Napóleon-arany (III. Napóleon korszakából, 1852-70) nem forgott közkézen hazánkban, mint akkor.  A 14 karátos törtaranyat 550 ezrelékes finomságban számoltak a színaranyhoz képest, de előkerültek a fiókokból és rejtekhelyekről a 900-as finomságú 10- és 20 koronások is Ferenc József idejéből. Szinte minden iparcikkboltban voltak aranymérlegek, ahol tizedgrammig kimérték a nemesfémeket. Az újságokban megjelentek az aranyárra szóló hirdetések is.

10 frank 3 napoleon aranypiac.huNapóleon-arany (Forrás: aranypiac.hu)

Mivel Budapesten voltak a nemzetközi szervezetek képviseletei és élénk diplomácia is folyt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság misszióival, ezért a dollár is napi szinten forgott az emberek kezében, a csempészek dollárjairól nem is beszélve. Budapest egyébként a régió „zugtőzsdei” központjává is vált. Az aranykereslet oly mértékben felhajtotta az árakat, hogy érdemes volt Svájcban megvenni a Napóleon-aranyakat 12 dollárért, amit itthon 14-16 dollárért lehetett továbbadni, Temesváron pedig akár 18 dollárt is kapott a kereskedő. A dollárral zsebében pedig ment vissza Svájcba… Az árak dollárban általában nem voltak magasak: a tojás, zöldbab például fele annyiba került, mint a háború előtt, de a zsír 3,5-szerese, a cukor ötszöröse volt a ’38-as dollárárnak.

NSz 1946 06 21 hirdets kicsi

Bútor aranyért: apróhirdetések a Népszavában (1946. június 21.)

Ettől kezdve tehát nem csak pengőben kellett ismerni az arany és dollár árfolyamokat, hanem adópengőben is. Ráadásul mind az aranynak, mind a dollárnak volt hivatalos, MNB által hirdetett átvételi árfolyama, emellett pedig a feketepiaci „zugárfolyama”. Kevesen vitték viszont a bankba az aranyat, dollárt, mert a hivatalos árfolyamnak majdnem dupláját megkapták a feketepiacon. Még egyszerűbb értékmérő volt a lakosság kezében a rizs és a cigaretta: nagyjából 1 kg rizs illetve 100 szál cigaretta felelt meg 1 dollárnak. Virágzott a cserekereskedelem. Vidéken nemigen volt dollárforgalom, ott a közvetlen termékcsere zajlott, vagy a só, cukor, zsír egyfajta „pénzként” való használata terjedt.

Június közepén már tarthatatlan állapotok uralkodtak a fővárosban: a munkások 14 heti – pengőben fizetett – bérükért tudtak (volna) venni 1 kg zsírt a piacon, és egy hétig kellett dolgozniuk 1-2 kg krumpliért. A piacokon félóránként emelték az árakat, a lakosság körében egyre fokozódott a gyűlölet az „indokolatlanul” árat drágítók ellen. A túlélést legtöbb esetben csak úgy lehetett biztosítani, hogy a vállalatok természetben (is) fizették a munkásokat: ahol tudtak, ott étkezést, ebédet biztosítottak, vagy a gyár termékeiből kaptak olyan mennyiséget a dolgozók, hogy el tudják cserélni azokat. A jellemző napi infláció június első felében 30-70% volt, de június végefelé már elérte 200-260%-ot (azaz 3-3,6-szoros) emelkedést is. 

Vidéken a boltok 1946 júliusban már nem nyitottak ki minden nap, mert nehéz volt az árubeszerzés. Mindenki elkezdett tartalékolni a forint augusztusi bevezetésére, másrészt papírpénzt már szinte senki nem fogadott el szívesen. Budapesten viszont megindult július 9-e után az adópengő inflációja is. Az utolsóként kiadott 10 és 100 trilliós simapengő-bankjegyek egy-két nap alatt elértéktelenedtek, az utcákon söpörték az eldobált értéktelen papírpénzt. Mindenki izgatottam várta a forint megérkezését.

10millioBpengo OTP

10 trilliós simapengő (forrás: OTP Pénzügytörténeti gyűjtemény)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Pénztörténeti cikksorozat a HVG-ben

2017 08 Korona bevezetese icon   2017 08 Kiegyezes megallapodas icon   2016 08 Forint bevezetes icon   2016 07 PengoInflacio icon   2017 01 Pengo cimlap icon   2016 12 1816 OeNB icon   2012 02 1811 devalv icon