Hiperinfláció 4. rész: 1946. május végén jelent meg az adópengő mint papírpénz

1946. május 23-án jelent meg az a kormányközlemény, ami augusztus 1-jére pontosította az új stabil pénz, a forint bevezetésének dátumát. Akik azt hitték, hogy az időpont bejelentésével megnyugszik a helyzet és az infláció csökkenni fog, alaposan tévedtek, a kormány csúfosan elszámította magát.

Az ezt követő tomboló inflációhoz képest a korábbi csak lassú vánszorgás volt: amíg 1946 május közepét megelőző 1 hónapban “mindössze” nyolcvanszoros volt az árak emelkedése, addig az azt követő négy hétben 3350-szeresére emelkedtek az árak pengőben. Ugyanakkor döntöttek az adópengő fizikai kibocsátásáról is (5.600. M.E. rendelet), mert az tisztán látszott, hogy a lakosság sokkal inkább megbízik az adópengőben, mint a pengőben, ráadásul sokkal könnyebb a kisebb címletekben számolni. Ezzel a lépéssel akarták az augusztusig tartó időszakot átvészelni, egy átmeneti, két hónapra szóló utalvánnyal. Egy héttel később, május 30-án (más források szerint már 27-én, ill. 29-én) meg is jelentek az utcákon az addig csak számlapénzként létező adópengő megtestesült bankjegyei. Pontosabban nem is bankjegyek voltak, hanem pénzjegyek, mert nem az MNB adta ki őket, hanem a Pénzügyminisztérium megbízásából nyomtatták az adópengő-adójegyeket. (Ez a megnevezés olvasható a Pénzügyminiszter által aláírt jegyeken, továbbá az is, hogy július 31-ig érvényes. A lejáratot később meghosszabbították szeptember végéig.)

Kialakult egy kettős pénzrendszer: a „simapengő” és az adópengő, ami csak fokozta a káoszt a lakosság körében. Nem is tudták a minisztériumban, hogy mit indítanak be ezzel. Egyrészt nem volt világos, hogy az adók és a vasúti viteldíjak kifizetésén túl mit is lehet az új papírpénzekkel csinálni. Másrészt hamar gond lett, hogy nem voltak kis címletek, nem volt aki felváltsa az 500 ezres vagy egymilliós adópengőt, tehát igen gyorsan kellett számolgatni a pénztárosoknak, hogy hány millió simapengőt is adjanak vissza. Eddig elég volt pengőben „érteni” az árakat, most már adópengőben is gondolkodni kellett, ráadásul a kettő egymáshoz képesti relatív árfolyama naponta változott, az adópengő egyre több simapengőt ért. A két pénz arányát az újságok és a rádió naponta közzétette, mint „Adópengő árfolyamot”.

100 ezer adópengő kétféle nyomtatásban, sorszámmal és anélkül: kezdetben az Állami nyomda nyomta, majd a Pénzjegynyomda is bekapcsolódott. Itt már az “egyéb szolgáltatások” is bekerült a felhasználási körbe.

Ugyanakkor megjelentek a simapengő milpengők, amit az emberek egyre kevésbé tudtak kezelni. Kénytelen-kelletlen megismerkedtek a nagy számokkal: milliárd (109), billió (1012), trillió (1018), quadrillió (1024), és végül quintillió (1030). Egy csomó hibázás történt, az újságírók is rendre tévedtek 3 nullát… Nagy lett a kereslet a “nullabiztos” könyvelők, pénzügyi szakemberek iránt. Nem véletlen, hogy a lakosság és a kereskedők is már vonakodva fogadták el június közepétől a pengő bankjegyeket, azonnal szabadulni akartak tőlük.

Adópengőben számítva az árak júniusban 13-szorosára emelkedtek, amivel az új papírpénz azonnal hitelét vesztette a lakosság körében. De még így is érdemes volt átváltani a pengőt adópengőre, mert az kevésbé inflálódott. Május 30-án például 108 000 simapengőért adtak egy adópengőt, amiért két héttel később már 2,4 millió pengőt kaptak vissza. Emiatt hosszú sorok alakultak ki a posták és takarékpénztárak előtt. Az emberek egyre nehezebben tudták követni az árfolyamokat. A kettős pénz kétféle inflációt jelentett dollárban, aranyban, piaci termékekben kifejezve.


Egy elinflálódott adópengő takarékbetét: betevéskor még 13 g törtaranyat ért, de augusztusban már 4 fillért sem…

A következő mérföldkő június 24-én következett, amikortól kötelezővé tették mind a magán- mind az állami vállalatoknál a pengőbérek adópengőben történő kifizetését a napi szorzószámok alapján. A fizetéseket ráadásul hetente két részletben kellett teljesíteni. Szokássá vált, hogy a házastársak már délelőtt megjelentek a gyárkapuknál, hogy párjuk bérét azonnal elkölthessék a piacon. Ez a rendelkezés nagyban segítette a munkásokat, hiszen a megelőző héten a pengő dollárban mért inflációja naponta 85% volt, tehát közel kétszereződtek az árak. A bevezetést követő héten adópengőben viszont „csak” napi 20% volt az áremelkedés. Egyúttal azt is kimondták, hogy „a villany-, víz- és gázszámlát, a Beszkárt és HÉV hetijegyeket adópengőjeggyel” is meg lehet vásárolni, de addigra már szélesebb lakossági körben is elterjedt az adópengő, mint csereérték.

Az adópengő inflációjának ugyanazok voltak az okai, mint korábban a simapengőének: egyrészt a csupán bankjegykibocsátás révén fedezendő államháztartási deficit, másrészt az, hogy a fizetések és munkabérek folytonos emelése révén az árukínálatot meghaladó kereslet alakult ki.

Többféle formában jelent meg az adópengő a mindennapi életben: adójegyként, postabélyegként, illetékbélyegként, banki pénztárjegyként, sőt még sorsjegyként is. Így érkezett el az ország július 9-ig, amikor még egyszer feltüzelték az inflációt, immár mesterségesen, a Pénzügyminisztérium által…

Ez a tartalom csak az oldal regisztrált felhasználói számára érhető el. Ha már regisztrált, kérem lépjen be. Új felhasználók regisztrálhatnak lentebb.

Regisztrált felhasználó belépése
   
Címkék :

Kapcsolódó cikkek