Életszínvonal és jólét mérése – reálisan (Big Mac-index 3. rész)

A nemzetközi arányok illusztrálására eddig csak az árakat vettük figyelembe, de a kereseteket nem. A közgazdászok, statisztikusok és szociológusok a vásárlóerő-paritás árfolyamát mindenekelőtt a nemzetközi életszínvonal-összehasonlításokra használják, amely során kiküszöbölik az egyes országok árszínvonala közti különbségeket.

Tudjuk, hogy a kenyér és általában a hétköznapi élelmiszerek olcsóbbak nálunk, mint Nyugaton. De ugyancsak sokkal olcsóbb a lakhatás, még az elmúlt évek áremelkedéseivel is eltörpül 1 havi lakbér például egy koppenhágai átlaglakás félmillió forintos béréhez képest. A tömegközlekedés szintén jóval kedvezőbb áron elérhető, és még sorolhatnánk. Elsősorban azért olcsóbbak ezek az árak nálunk, mert a bérek, fizetések is alacsonyabbak. Emiatt a fizetőképes kereslet kisebb mértékű, másrészt az emberi munkaerőt felhasználó, az azt tartalmazó termelési, szolgáltatási költség is alacsonyabb. Ahhoz, hogy reálisabb legyen az életszínvonal összehasonlítása az országok között, ezért a béreket (hasonlóan a GDP-hez) korrigálni kell: fel kell szorozni annyival, amennyivel olcsóbb az élet nálunk.

Konkrét számokkal: mivel a hazai árak az EU árainak átlagosan 60%-át érték el (2019-ben), ezért a 28 országos EU-ban Magyarország átlagos PPP értéke 195,5 forint, azaz a hivatalos árfolyam 60%-a. Vegyük a példa kedvéért Ausztriát, ahová nagyon sokan járnak át dolgozni. Ott 90%-kal drágábbak az árak mint hazánkban, és ekkor a bérek reális összehasonlításához is ezt a szorzás célszerű megtenni. Vagyis a 247 ezres magyar nettó havi átlagfizetés 2019-ben megfelelt 760 eurónak pontos átváltással. Ha a PPP-t figyelembe vesszük, akkor ez 1440 osztrák eurónak felel meg, ami persze még jócskán elmarad az osztrák 2700 eurós nettó átlagfizetéstől, de nem annyira irreálisan, mintha csak sima devizaátváltás alapján néznénk.

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mit is jelent az életszínvonal. Leginkább a ténylegesen elfogyasztott termékekben, igénybe vett szolgáltatásokban mérhető az életvitel színvonala. A társadalmak szegényebb rétegei számára a jövedelem erősen meghatározza az életszínvonalat, hiszen annak szinte teljes egészét el is költik. A fejlett országok (ide értve az egész EU-t) középosztálya viszont a jövedelme egy részét már megtakarításra, felhalmozásra fordítja, ami nem növeli közvetlenül az életszínvonalat. A felső 10% pedig amellett, hogy többnyire nagy házban él, jó kocsival közlekedik, messze nem él annyival jobb életszínvonalon, mint amennyivel nagyobb a jövedelme. A jövedelem tehát csak hosszabb távon korrelál az életszínvonallal, hiszen az el nem költött, megtakarított, felhalmozott pénz inkább csak közvetve eredményez jólétet, amellett, hogy biztonságot jelent.

Az életszínvonal és a jólét mérésére a statisztikusok két fő megközelítést használnak. Az egyik a jövedelem oldaláról az egyéni fizetésekből indul ki, ahogy a lakosság is érzékeli a saját jólétét: ha több pénzt kap, akkor többet költhet, fogyaszthat belőle. De itt feltételes szó szerepel, mert nem biztos, hogy el is költi. A másik megközelítés fogyasztási, és egyben makrogazdasági: az ország teljes fogyasztását (megvásárolt termékek, szolgáltatások összességét) számítják, és azt átlagolják a lakosokra.

Az életszínvonal mérésére több mutatót használ az európai statisztika, amelyekből a két kiemelt a legfontosabb:

Jövedelem-típusú:

1. átlagos bruttó órabér (euróban), és ennek PPP korrekciója (PPS-ben)
2. háztartások átlagos nettó munkajövedelme (euróban) és ennek PPP korrekciója (PPS-ben)
3. vásárlóerő mértéke: háztartások éves összes rendelkezésre álló (elkölthető) jövedelmének reálértéke PPP korrekcióval és annak egy főre jutó összege.

Fogyasztás-típusú:

1. tényleges fogyasztás mértéke PPP korrekcióval (PPS-ben).
2. szabadon felhasználható (diszkrecionális) jövedelem.

Mindezeknek a mutatóknak ráadásul van relatív EU-indexértéke is, ami az országok közvetlen egymáshoz hasonlítását segíti azon keresztül, hogy minden ország mutatóit az EU átlaghoz képest is arányosítjuk.

Az alábbi ábra segít az elméletet áttekinteni. A teljes háztartási jövedelem minden bevételt tartalmaz, beleértve az alkalmazotti fizetéseket, a saját vállalkozások bevételeit, de a háztartási szinten jelentkező jövedelmeket is, pl. az ingatlankiadásból származó bevételeket, a tőkejövedelmet (kamat, osztalék), és természetesen a szociális támogatásokat is. Gyakorlatilag minden, amit az adóbevallásban is szerepeltetni kell, sőt még többet, mert pl. a családi pótlék nem szerepel a NAV jövedelmi sorai között, de itt igen. Ebből jönnek le az adók és Tb járulékok, amivel a rendelkezésre álló nettó jövedelemhez jutunk. (Hivatalosan „korrigált” jövedelem, mert bizonyos  társadalombiztosítási hatások, pl. magánnyugdíjpénztári befizetések miatt korrekció történik.)  Ennek kétféle fő felbontása szokásos: egyrészt felbontható a „tényleges fogyasztási kiadásra”, azaz a háztartások által valójában igénybe vett összegre, valamint a megtakarításra. Másik logika szerint a létfenntartás alapkiadásaira és a maradékra, azaz a szabadon elkölthető diszkrecionális jövedelemre bontható. Az alkalmazottak esetében beszélhetünk még bruttó és nettó fizetésről, ami legnagyobb részét teszi ki ezen dolgozói szegmens jövedelmének. Elvileg minden felsorolt fogalom alkalmas arra, hogy velük statisztikát értelmezzünk és összehasonlítsuk a mértéküket az egyes országok (vagy akár még kisebb területi egységek, pl. régiók, városok) között, akár nemzetgazdasági szinten, akár egy főre vetítve.

Jövedelem lebontás – háztartási szinten

Budapest, Bécs, Koppenhága, Amsterdam, Zürich, Pozsony

A magyarok az elmúlt évtizedben nagy számban vállaltak munkát külföldön, elsősorban a nyugat-európai nagyvárosokban. Értelemszerűen merül fel a kérdés, hogy vajon érdemes-e felkerekedni és éveket kint tölteni, vajon tényleg sokkal jobban meg lehet-e élni Nyugat-Európában. Ausztriát, Dániát, Hollandiát és Svájcot hasonlítjuk Magyarországhoz, és a hasonló történelmi gyökerekkel rendelkező Szlovákiához. Az Eurostat statisztikáiból kiindulva értelmezzük a különböző életszínvonal mutatókat és jutunk következtetésre. (Megjegyzés: A következő táblázatokban mindenütt a tényleges egyéni fogyasztáshoz, angolul AIC-hez számított PPP és PLI arányokat alkalmazzuk, ahogy az Eurostat javasolja az életszínvonal számításokhoz.)

a. Bruttó órabér alapú összehasonlítás

Az alábbi táblázatban a 2018-as bruttó órabéreknek a medián értékei láthatók (tehát nem az órabérek átlaga, hanem az átlagos foglalkoztatott órabére, akinél kevesebbet és többet azonos számú dolgozó keres). Látható, hogy Svájcban 6,65-szeresek az órabérek, de mivel az árak is nagyon magasak, reálértékben „csak” 2,6-szeres az ottani órabér vásárlóereje. Szlovákiában valamivel magasabbak az átszámított bérek, de a magasabb árak ezt kiegyenlítik Magyarország javára, és így közel azonos lesz az órabérek vásárlóereje.

Bruttó órabérek EUR-ban és PPS-ben.

Forrás: Eurostat adatai alapján a szerző saját számításai
(https://appsso.eurostat.ec.europa.eu/nui/show.do?dataset=earn_ses_pub2s&lang=en)

Az óradíjhoz szokták kapcsolni azokat az életszínvonal mutatókat, hogy vajon hány percet kell dolgoznia egy átlag-alkalmazottnak egy konkrét áru megvásárlásához, például egy üveg sörhöz, egy liter tejhez, egy kiló kenyérhez. Ezen logika mentén merül fel, hogy vajon mennyit kell dolgoznia egy McDonald’s alkalmazottnak egy Big Mac-ért (persze, ha nem kapná ingyen az étteremben…). Nos, Magyarországon egyharmaddal több időt, mint Amerikában, tehát hiába közel fele a hamburger ára itthon, még ez a relatív olcsóság sem kompenzálja a fizetésbeli elmaradást.

b. Háztartások (családok) havi nettó átlagkeresete

A következő táblázatban az olyan kétkeresős, kétgyermekes családok havi nettó keresetét, azaz munkajövedelemét mutatjuk be, ahol az egyik szülő az országos átlagos keresetet kapja, a másik szülő pedig annak kétharmadát. Az látszik, hogy ebből a szemszögből Dániában jelentősen kevesebb a nettó indexe, mint az előző táblázatbeli bruttó, ugyanis ott nagyon jelentősek az elvonások, a szociális állam fenntartásához szükségesek. Az is látszik, hogy nettó jövedelemben a magyar családok 478 ezer forintot, azaz 1471 eurót kapnak kézhez, de ha az árakkal korrigált PPS egységet nézzük, akkor átlagosan többet, mint a szlovák családok. Ausztria és az Egyesült Államok nagyjából fej-fej mellett vannak, és Hollandia egy hajszállal megelőzi őket. Egy osztrák család tehát átlagban kétszer annyi pénzt keres reálértékben, mint egy itthoni.

Kétkeresős, kétgyermekes családok átlagos havi nettó munkajövedelme.
Forrás: Eurostat adatai alapján a szerző saját számításai
(https://ec.europa.eu/eurostat/databrowser/view/EARN_NT_NET__custom_113927/default/table?lang=en)

c. Vásárlóerő: a háztartások rendelkezésre álló éves jövedelemének reálértéke egy főre vetítve

A jövedelem-alapú életszínvonal számítások egyik legnépszerűbb mutatója a háztartások vásárlóereje (purchasing power of households). Egy adott területi vagy földrajzi egység (ország, régió vagy város) háztartásainak éves összes rendelkezésre álló jövedelmét (adók levonása után) vásárlóalapnak nevezzük. Ez az az összeg, amit elvileg vásárlásra fordíthat a lakosság. A vásárlóalap reálösszegét pedig vásárlóerőnek nevezik a statisztikusok, ami megmutatja, hogy az áruk és szolgáltatások mekkora tömegét tudja megvásárolni a lakosság, figyelembe véve a javak árszínvonalát. A vásárlóerő-paritás (PPP) tehát nem más, mint az a szorzó, ami a vásárlóalapból reális vásárlóerőt arányosít. A vásárlóerő-index (nem keverendő össze a PPP-vel) a vásárlóerő egy főre vagy háztartásra vetített nagysága. A vásárlóerőt tágabb értelemben is lehet értelmezni úgy, mint bármilyen pénzmennyiség (akár egy bankjegy) reálértékét.

A vásárlóerő-index Eurostat szerint a korrigált összes elkölthető jövedelem (disposable income) egy főre vetítve. A kulcsszó itt az „elkölthető”, azaz levonások utáni, gyakorlatilag nettó jövedelem. Az alábbi táblázatból kiolvasható, hogy miért fontos a PPP számítás. Anélkül csak azt érzékelnénk, hogy Svájcban ötször annyi az egy főre jutó elkölthető jövedelme a háztartásoknak, mint hazánkban, de reálértékben valójában csak 86%-kal több ez az összeg a magas árak miatt. Második helyen Ausztria, kicsit megelőzi Hollandiát. Szlovákia is egy hajszálnyival elénk került.

A háztartások rendelkezésre álló éves jövedelemének reálértéke egy főre vetítve.
Forrás: Forrás: Eurostat adatai alapján a szerző saját számításai
(https://ec.europa.eu/eurostat/databrowser/view/sdg_10_20/default/table?lang=en)

Az alábbi 2018-as adatokat mutató ábrán az összes európai ország háztartásainak vásárlóerejét összehasonlítva az látszik, hogy Luxemburgé háromszorosa Bulgáriának. A magyar átlag épp, hogy meghaladja az uniós átlag kétharmadát.

A háztartások rendelkezésre álló éves jövedelemének reálértéke (PPS-ben) egy főre vetítve, 2018
Forrás: https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/pdfscache/65805.pdf

d. Tényleges személyes fogyasztások (AIC), vagyis egy főre jutó valós kiadások

Az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) természetesen jelzi egy ország gazdaságának fejlettségét, de közvetlenül az életszínvonalat nem méri. Már csak azért sem, mert a GDP a termeléssel, azaz kibocsátással kapcsolatos statisztikai mérőszám, és nem a fogyasztáshoz kötődik. Másrészt az olyan éllovas országokban, mint Luxemburg, Írország vagy Svájc, nagyon sok külföldi dolgozik, akik jelentős mennyiségű javakat termelnek meg, de az egy főre jutó számításban már nem veszik figyelembe a külhoniakat. A háztartások anyagi jólétének leírására sokkal kifejezőbb a tényleges személyes fogyasztás (Actual Individual Consumption, AIC) mérőszáma, amit egy főre jutó valós kiadásnak (real expenditure per capita in PPS) is definiálnak.

A személyes fogyasztás kiküszöböli azt a statisztikai pontatlanságot, hogy a ténylegesen megélt életszínvonalba nem számítható bele az, amit csak felhalmozunk, és nem válik fogyasztássá. Laikusként úgy is lehetne fogalmazni, hogy Svájcban hiába sokkal több egy falusi gazda keresete reálértékben, attól még spórol, és életszínvonala nem haladja meg sokszorosan a hazai gazdáét. Abban jelentkezik a lényeges különbség, hogy több pénze marad modern gépeket venni, és így magasabb hatékonysággal tud dolgozni, többet tud termelni. És legfeljebb nem Suzukival jár az átlag, hanem Volkswagennel, vagyis a termékek, szolgáltatások egy részénél magasabb minőséget is megenged magának.

Az egy főre jutó személyes fogyasztás alapú statisztika magában foglalja mindazokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket személyes fogyasztásra vásárolnak a háztartások, vagy az állam, vagy non-profit intézmények. Ez utóbbiak azért fontosak, mert ők szolgálják ki az egyének orvosi, oktatási és ügyintézési igényeinek nagy részét. (Tehát a céges, közületi fogyasztások nem tartoznak ide.) Az AIC tehát több, mint a háztartások végső fogyasztási kiadásai, mert tartalmazza az állam által nyújtott és háztartások által fogyasztott szolgáltatásokat is. Emiatt az AIC-t a legreálisabb életszínvonal statisztikának tartják, korrektebbnek, mint a háztartási jövedelemre építő vásárlőerő számítást.  Ráadásul a nemzetközi statisztikákban megvan az az előnye, hogy az eltérő szociális berendezkedésű országok is összehasonlíthatók, hiszen nem befolyásolja a számítást, hogy az egészségügyi és oktatási szolgáltatásokat az állam nyújtja adóbevételből, vagy pedig magántársaságok az elkölthető jövedelem terhére, és az adó mértéke kevesebb.

A következő táblázatban látható, hogy az arányok nagyon hasonlók az elkölthető jövedelemhez: Dániában pl. névlegesen négyszeres a fogyasztás értéke, de reálértékben 1,74-szeres. Jól látható, hogy Hollandia, Ausztria és Dánia fogyasztása között nincs lényeges különbség, az életszínvonal gyakorlatilag megegyezik ezekben a területileg kicsi, de nagyon fejlett országokban. A 2020-tól karcsúbb EU átlaga 50%-kal fogyaszt többet, mint a magyar lakosság. Szlovákia árnyalatnyival többet költ.

Tényleges személyes fogyasztások egy főre jutó valós értékei.
Forrás: Eurostat adatai alapján a szerző saját számításai
(https://ec.europa.eu/eurostat/databrowser/view/prc_ppp_ind/default/table?lang=en)

Az alábbi ábra európai szinten mutatja be az AIC értékét. Az elkölthető jövedelemmel összehasonlítva nincsenek nagy különbségek, de a szélsőséges értékek közelebb kerültek az átlaghoz: Luxemburg az EU átlaghoz képest itt csak 135%-os szinten van 150% helyett, Bulgária pedig 59%-on áll 50% helyett. Vagyis igaz a korábbi hipotézis, hogy a több pénzt nem feltétlenül költik el a gazdagok a fogyasztásra, inkább felhalmozzák a megtakarítást, vagy befektetnek.

Számunkra szomorú valóság, hogy a törökországi fogyasztás is meghaladja a magyarét. Azt tudjuk, hogy a szlovének, csehek és lengyelek után a szlovákok is megelőznek az életszínvonalban, de azt inkább elhallgatjuk, hogy a románok is magasabb életszínvonalat tudhatnak magukénak, hiszen ott az EU átlag 79%-a a fogyasztási index, míg hazánkban csak 68%.

Az egy főre jutó tényleges személyes fogyasztások indexe Európában.
Forrás: https://ec.europa.eu/eurostat/documents/2995521/11005802/2-18062020-AP-EN.pdf/

e. Diszkrecionális (szabadon felhasználható) jövedelem

Számos kutató próbálja pontosabban meghatározni az életszínvonal lényegét, mert az, hogy mennyi fizetést vihetünk haza, még nem fejezi ki pontosan az arányokat. Erre dolgozták ki a diszkrecionális jövedelemrészek összehasonlítását, ami azt jelenti, hogy az összes elkölthető jövedelemből mennyi marad szabadon felhasználható, ha levonjuk az adott helyen a megélhetéshez szükséges minimális összeget. Mivel a teljes jövedelmet a statisztikusok kiszámítják, ezért mindig az a kérdés, hogy mennyit is kell abból levonni. Ezt a „minimális” összeget nem lehet egyértelműen definiálni, a kutatók között sincs egységesen elfogadott mérőrendszer, így háromféle megközelítés is létezik:

1. A KSH a háztartások ún. alapvető kiadásaként definiálja, mint a létfenntartáshoz szorosan kapcsolódó állandó költségeket, konkrétan az élelmiszerekre és alkoholmentes italokra, a lakásfenntartásra, a háztartási energiára, valamint a közlekedésre fordított kiadásokként.
2. A megélhetés minimális költségét szokták a létfenntartás alapköltségének is hívni. Ebbe értik a lakásra, rezsire, élelmiszerre, iskolákra, gyógyszerre költött összegeket, de az autóköltségeket (Európában) már nem feltétlenül sorolják ide, legfeljebb a tömegközlekedést. Amerikában viszont a személyes közlekedés költségei is része a mindennapi megélhetésnek. A fodrász is tekinthető alapköltségnek, de a kozmetikus, a masszőr, a sporttevékenység figyelembevétele már vitára ad okot.
3. A magyar szociológusok leginkább a létminimum vagy a társadalmi létminimum fogalmát társítják ehhez. Az utóbbi az a szerény fogyasztási szint, amibe beleértik az alapvető szükségletek kielégítésén felül – racionális gazdálkodás mellett – olyan javak és szolgáltatások fogyasztását, amelyek a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlettség adott szintjén már tömegigénnyé váltak, például a mobiltelefon és az internet használata és költségei. Mivel a KSH 2015-ben beszüntette a létminimum-számítás közlését, azóta a Policy Agenda számít erre vonatkozóan összegeket.
4. Az Eurostat közvetlenül nem számít létminimumot, de nyilvántartja az egyes országokban a minimálbér összegét. Ezzel kapcsolatban az a probléma, hogy nem minden EU-s országban van előírt minimálbér, így hiányosak az adatsorok. Ugyanakkor megfigyelhető az a minta, hogy a minimálbér valamivel meghaladja a társadalmi létminimum összegét, így közelítő számításokra alkalmas lehet.

A levonás után maradó diszkrecionális, azaz tetszés szerint elkölthető jövedelemből lehet tehát „kirúgni a hámból”, luxuscikkeket venni, utazni, szórakozni, megtakarítani. A KSH nem alapvető kiadásoknak hívja ezt a jövedelmet, amit egyéb mozgó fogyasztási tételekre (mint például a kultúrára, szórakozásra, hírközlésre, vendéglátásra fordítottak) költhet a lakosság. Ebből a jövedelemrészből történő fogyasztásnak viszont az a jellegzetessége, hogy akármelyik országban költi a lakos, abszolút értékben kell számolni, és nem relativizálható PPP-ben, hiszen a luxuscikkek, az utazások, a megtakarítások árai nagyrészt nem különböznek az egyes országokban. Egy olasz utazás ugyanannyi eurójába kerül egy német turistának, mint egy magyarnak, legfeljebb az utóbbi – kényszerűségből – jobban összehúzza magát.

A mostani Covid pandémia miatt még fontosabb a diszkrecionális jövedelem figyelembevétele az életszínvonalban. Alapvetően a két részre szakadt a világ: azokra, akik jövedelme erősen megcsappant, megtakarításait éli fel, és nem marad szabadon elkölthető jövedelme, másrészt azok, akik változatlan jövedelem mellett változatlan diszkrecionális jövedelemmel rendelkeznek, csak ezt nem költik el. Hiszen ez az az összeg, amit nem volt lehetőség elutazni, elszórakozni, éttermek helyett otthon maradtak. A munkájukat megtartó családok jelentős része inkább megtakarított, vagy hosszabb távú beruházásokra költött és egyre több híradás szól a jelentős felhalmozásokról. Sokan úgy vélik, hogy emiatt nem csökkennek a részvények árai sem, mert valahová el kell helyezni a megmaradt jövedelmet.

Az alábbi KSH ábrán az inflációval növekvő kiadások megoszlása látható, reálértéket sajnos nem közöl a grafikon. Viszont az alapvető és szabadon elkölthető kiadások aránya következtethető: amíg 2010-ben az összes fogyasztásnak csak 41%-a volt nem alapvető, addig 2019-ben már 45,2%, tehát egyre nagyobb részarányt tudnak a magyar családok tetszés szerint elkölteni (KSH, 2.2.0.1. adattábla).

Forrás: A háztartások élet színvonala 2019 (KSH, 2020. nov.)

Sajnos a diszkrecionális jövedelmekre nincs nemzetközileg szabványosított statisztika, ezért legfeljebb egyéni számítások, becslések adottak, de pontos kalkulációt a hivatalok egységes módszertannal nem jelentetnek meg.. Az Eurostat nemzetközileg elérhető adatai közül a minimálbér használható, mint elfogadható közelítés. Magyarországon például 2019-ben 101 400 forintra számították a létminimumot, a társadalmi létminimumot pedig 129 800 forintra adódott. A minimumbér (bruttó) összege 149 000 forint volt, azaz valamivel több, de nem számottevően.

Az alábbi táblázatban a diszkrecionális jövedelmet a rendelkezésre álló (elkölthető) jövedelem és a minimálbér különbségeként számítjuk. Ezt jeleníti meg a következő táblázat. Mivel osztrák és dán minimálbért nem határoznak meg, referenciaként a német adatokat adjuk meg.

Forrás: Eurostat adatai alapján a szerző saját számításai 

(https://ec.europa.eu/eurostat/databrowser/view/EARN_MW_CUR__custom_209096/default/table?lang=en)

A diszkrecionális jövedelemrészt tehát nem PPS-ben, hanem abszolút számokban, euróban kell számolni a nemzetközi összehasonlításokban. A táblázatból kiolvasható, hogy az arányok még hátrányosabbak Magyarország számára, mint a rendelkezésre álló összes jövedelemnél, ahogy ez várható is. Egy holland átlagpolgárnak 2, 67-szeresen több pénze marad tetszés szerint elkölteni, egy németnek több, mint háromszorosa, és egy szlováknak is majdnem másfélszerese.

Meg lehet-e változtatni mesterségesen a devizaárfolyamot?

Tegyük fel, hogy az MNB jelentősen megerősítené a forintot, és mondjuk 180 forint lenne az euró árfolyama azonos magyar fizetések mellett. Ekkor ugyan a hamburger azonos árban lenne Ausztriában és Magyarországon, de az exporttermékeinkért csak feleannyit kapnánk forintban és a gazdaság nem tudná kitermelni az erősebb magyar forintban számolt fizetéseket. A Nemzeti Bank és a közgazdászok számára tehát a fontos kérdés az, hogy mi lenne egy ország „reális” devizaárfolyama, és milyen termékekhez kéne úgy beállítani az átváltási arányokat, hogy az országokon átívelően azonos árakat kapjunk.

Egy konvertibilis devizájú országban (mint hazánk is), az árak, a bérek és a devizaárfolyamok a nemzetközi gazdasági folyamatok nagyon kifinomult mérlegén egyensúlyoznak, és ezek közül egyet-egyet finoman tud ugyan befolyásolni egy állam, de hosszabb távon csakis a gazdasági teljesítmény, a termelékenység, a helyi munka hozzáadott értéke szabja meg, hogy milyen irányba és mennyivel térhet el.

Összefoglalóan, sajnos, súlyosan le vagyunk maradva Nyugat-Európától életszínvonalban és nagyon lassan közelítünk. Reálértékben másfélszer-kétszer annyi elkölthető jövedelmük van, amiből a szabadon elkölthető 2-3-szoros. Igenis kolbászból van a kerítés az áhított célországokban, ha az életszínvonalat nézzük. Lehet persze, hogy egy külföldön munkát vállaló az első 5-10 évében nem tudja biztosítani magának és családjának az átlagos „bennszülött” életszínvonalat, de utána minden valószínűséggel igen. Egyetlen lehetőségünk van: keményebben és hatékonyabban dolgozni…