Hiperinfláció 5. rész: 1946 július – hiperinfláció a négyzeten: világcsúcsot döntünk

Ugyan a hiperinfláció világcsúcsának kétes „dicsőségét” mi tartjuk, kevesen tudják, hogy ez mesterséges kozmetikázás eredménye: 1946 júliusában a pénzügyminisztérium asztalán határozták meg hasraütéssel a pengő eszeveszett inflációját akkor, amikor az adópengő már kiszorította a simapengőt.

Tehát egy gyakorlatban már sehol nem használt, teljesen elértéktelenedett papírdarab elvi árfolyamát állítgatták. Dönthettek volna úgy is, hogy július 9-én befagyasztják az adópengő-simapengő átváltási kurzust, de ehelyett három hét alatt még 40 milliomod-részére devalválták (az adópengőhöz képest) a csak elméletben létező valutát. A ténylegesen forgalomban lévő adópengő inflációja pedig nem is volt világcsúcsot érő, „mindössze” 300-szorosára emelkedtek az árak júliusban. A forint bevezetése előtt Magyarország a gazdasági életének talán legnehezebb két hónapját élte meg.

1946. július 9-én nyilvánították hivatalos fizetőeszközzé az adópengőt, ami megpecsételte a pengő sorsát: a Pénzügyminisztérium beütötte az utolsó szeget is a “simapengő” koporsójába.

Röviden visszatekintve, az adópengőt 1946. január 1-jén vezették be, mint a simapengő árnövekedését jelző elszámolási egységet. (Lásd cikkünket a részletekről itt.) Május legvégén papírpénzként kibocsátották az adópengőt, amivel az adókat lehetett befizetni, valamint egyes állami szolgáltatásokat (pl. közlekedés) és alapinfrastruktúra ellátásokat (víz, gáz, villany) lehetett kifizetni. 1946. június 24-től a dolgozók már adópengőben kapták meg a fizetésüket, hetente kétszeri kifizetéssel. (A részletekről lásd a cikkünket itt.)

Mi is történt július 9-én, és miért forgatott fel sok mindent ez a lépés? A Pénzügyminisztérium egyoldalúan általános fizetőeszköz szintjére emelte az adópengőt. Ezzel két nemzeti valutánk lett azzal a pikantériával, hogy mind a kettő folyamatosan értéktelenedett, de különböző mértékben: az adópengőt a piaci viszonyok, a pengőt a minisztérium inflálta. Július 8-án az MNB vezetősége kifogásolta az adópengő-adójegyek univerzális elfogadását, mert azok, a fizetőeszköz szerepét betöltve, sértették a jegybank kizárólagos bankjegy-kibocsátási szabadalmát. A tiltakozás dacára a még aznap megjelent P.M. rendelet másnapi hatállyal kimondta, hogy „a postatakarékpénztári csekkszámlákon pengőben fennálló követeléseket és takarékbetéteket adópengőben meghatározottnak kell tekinteni. A postatakarékpénztári csekkbefizetési lapon pénzt küldeni csak adópengőben meghatározva lehet.” A rendelet másik paragrafusa kimondta, hogy az adópengőjegy pengőért való árusítása aznaptól megszűnik, viszont ezt két nap múlva a sajtó útján is igyekeztek pontosítani, hogy a lakosságot ez az intézkedés nem érinti, mert az csak a Nemzeti Bank egyes bankokkal való elszámolásánál jelentkezik. Ettől kezdve a jegybank ugyan kezelte az állam által kibocsátott papírpénzt, de nem gazdálkodott vele. Az adópengő egyébként háromféle formában vált fizetőeszközzé: a leginkább elterjedt adójegy mellett „kisegítő fizetési eszközként” használták az adópengő névértékű illetékbélyegeket és a kereskedelmi bankok által adópengőben kiállított pénztárjegyeket is.

Ugyanakkor félreértés és nem igaz az a sok helyen olvasható értelmezés, miszerint a rendelet megszüntette volna a simapengő fizetőeszköz szerepét. Ezt támasztja alá, hogy két nappal később július 11-én még kibocsátották a 100 trilliós (azaz 100 millió billpengős, ld. a képet a cikk tetején is) bankjegyet, ami végül az utolsó, és egyben legmagasabb címletű bankjegynek bizonyult.

100 trilliós = 10²⁰ pengő: a világ legnagyobb címletű kibocsátott bankjegye, sorszám nélkül, kissé balra nyomva

Ennek vásárlóértéke a megjelenés napján 166 ezer adópengő volt, amiért még egy tojást sem lehetett kapni a piacon. 57 ilyen bankjegyért lehetett 1 dollárhoz jutni a feketepiacon, de ugyanazért a zöldhasúért két nappal később már 855 darabot kellett volna adni.  (Nyomtattak ugyan 1 milliárd B-pengős bankjegyeket is, de ezek forgalomba hozatalát végül nem engedélyezték.) A 100 trilliósból 4 milliárd darabot kellett volna összegyűjteni, hogy kiadjon 1 forintot. És ez az észveszejtő értékvesztés mindössze három hét alatt!

Július 13-14-én készülhettek azok a jól ismert fényképek, ahol söprik az elértéktelenedett pénzt az utcán. A simapengő napok alatt teljesen eltűnt négy ok miatt is:

(1) újabb bankjegyet többet nem engedtek forgalomba hozni,

(2) az adópengő-pengő átváltási kurzust úgy emelték, hogy napok alatt elinflálódjon a pengő

(3) nehezítették a pengő-adópengő átváltást

(4) adópengőben könnyebb volt számolni, ebben kapták legtöbben a fizetést is, maradt még vásárlóértéke, így természetesen ez maradt „életben”.

Mindezek következtében az adópengő viszont „örökölte” a pengő romlását: néhány nap alatt az adópengő romlási sebessége is csillagászatira nőtt:

Hiperinfláció a négyzeten: 1946. július 12-13 után az a közgazdaságilag képtelen és nemzetközi példa nélkül álló jelenség alakult ki, hogy egy gyakorlatban nem létező pénz, a pengő, amit senki nem használt, naponta sokadrészére devalválódott. Ahelyett tehát, hogy az adópengő és a pengő átváltási arányát rögzítették volna, és csak az adópengő inflációjával kellet volna számolni, 3 hét alatt a pengő az értékének 10 milliárdod részére csökkent, miközben az adópengő is csak 270-ed részét érte, mint az ominózus július 9-én. (A júliusi árnövekedések statisztikáját itt olvashatja.)

A Pénzügyminisztériumnak kettős célja volt a pengő naponkénti leértékelésével: egyrészt totálisan le akarta nullázni a vele szemben álló követeléseket, hogy senkinek ne jusson eszébe pengőtartozást forintra váltani. Ez sikerült is, mert július 31-én a hivatalosan forgalomban lévő simapengő bankjegymennyiség összértéke nem érte el az 1 fillért! Másrészt el akarták kerülni a jól ismert Gresham–törvény bekövetkeztét, miszerint a rossz pénz kiszorítja a jó pénzt, hiszen az utóbbit mindig tartalékolják az emberek. A hihetetlen mértékű mesterséges pengőrontással a minisztérium elérte, hogy eltűnt a simapengő, tehát a lakosság nem tudta mivel kiváltani a „jobb” pénznek, azaz az adópengőnek a használatát. Az inflációt mindenesetre erősítette az a pszichológiai hatás is, hogy mindenki szabadulni akart a pénztől, mert egyrészt látta, hogy az adópengő-adójegy bevezetése sem volt képes megállítani az inflációt, másrészt tudta, hogy másnapra semmit nem ér a pénze, a havi munkája csak filléreket fog érni a forint bevezetése után.

A Népszava napilap címlapára júliusban (a szerző saját gyűjtése az Arcanum ADT+ dokumentumtárából):